Számomra igen elgondolkodtató esetet osztok meg olvasóimmal.

Egy ismerős kisfiú nagypapája rövid betegség után meghalt, kórházban. A gyermek és Nagyapja között meghitt szeretet-kapcsolat volt, mindennapos, rituális együttlétekkel. A kórházba természetesen nem vihették be. A család úgy döntött, hogy azt mondják a gyermeknek, hogy Nagypapa elutazott messzire, hosszú időre, lehet, hogy vissza sem jön Féltek megmondani a valóságot. Természetesen így a temetés is a fiúcska nélkül történt meg.

A szeretett Papa halála után néhány héttel a gyerek “némává” vált, nem evett, nem ivott, beteg lett, kórházba került. Nem találtak szervi okot, ami a változást indokolta. A gyermek bánatáról nem tudhattak az orvosok. Egy orvostanhallgató lány hosszasan faggatta, miután a gyermek képes volt beszélni félelmeiről, valami titokról, amit sejtett. A Nagypapa hiánya, abbéli csalódottság, hogy el sem köszönt tőle elutazása előtt, az elhallgatott, titkos családi gyász okozott zavart a kisfiúban.

Ha nem őszintén élünk, ha elhallgatunk dolgokat, akár kegyesen is, de hazudunk gyermekünknek, nem vonjuk be őt bánatunk, veszteségünk megélésébe, nagyon rosszul tesszük.

A gyerekek érzékenyek, mint egy szeizmográf, a legapróbb jeleket is veszik, és õszinte kommunikáció híján csak a zavart észlelik, a valódi okot nem. A hazugságoknak természetük, hogy gyorsan növekszenek, egyik szüli a másikat.  A titkok lappangása megbetegít, leghamarabb a kicsiket, rejtélyes úton hatva, valóságos betegségeket is okozva.

Fontos tudniuk gyermekeinknek, hogy akadnak nekünk is nehézségeink, amikor támaszra szorulunk. Ne becsüljük le empátiás képességüket, aminek egyetlen feltétele és ára a mindig nyílt, őszinte kommunikáció. Csemetéink sokat segíthetnek könnyebben átvészelnünk nehéz időszakokat.

Nem is olyan régen még minden természetes volt, a születés, a nagycsaládok együttélése révén, az elmúlás természetessége is ott volt a mindennapjainkban, így nem volt félelmetes.

Ha mi tudunk mit kezdeni az életünkhöz, az elkerülhetetlen majdani halálunkhoz való viszonyunkkal, ha néha megállunk és gondolkodunk ezeken a dolgokon, akkor nem lesz nehéz beszélni gyermekeinkkel e fontos történéseinkrõl, hozzá kapcsolódó érzéseinkről.

Persze az őszinteség a mindennapjainkban kell, hogy jelen legyen, életformánkká váljon. Manapság mintha kiment volna a divatból. Pedig nem érdemes másképp, csak őszintén élni, őszintén érezni, legalább megpróbálni.

Még azt is bevallani, legalább magamnak, amit nem merek, akkor is, ha rossz érzés látnom magamat a tükörben. Gyermekeink nagyon meg fogják becsülni ezeket a tőlünk kapott, tanult tükröket, mert csak ezeknek használatával lesz lelkileg teljes családunk és az ő leendő családjuk élete is.

Horváth AnnaMária
hivatásos gyermekvígasztaló