Az én gyermekem már lassan felnőtt, de még mindig jól emlékszem az első óvodai napokra. Dilemmák, álmatlan éjszakák, mi legyen, mikor és hová.

Meghitt kettősünkből, Apával triásszá alakulva, vadidegenek kezére adjuk Zsombikámat? A bölcsődét megúsztuk, bár, ha vissza kellett volna mennem dolgozni a gyes lejárta előtt, mi is azt választottuk volna. A döntést mindenkinek körülményei mérlegelése után, magának kell meghoznia, mert nehéz az elválás a boldog együttlét után gyermeknek, anyának egyaránt.

Ha lehet kétéves korig otthon nevelődjön a baba, aztán pedig alaposan nézzük meg azt a helyet, ahová kicsinyünket visszük. Kis létszámú csoport, a gondozónőkkel való összhang, kölcsönös szimpátia, szeretet-kapcsolat elengedhetetlen kellékek.

Mitől tartottam? Attól például, hogy fiam nem eszik meg minden ételt, a sajt szagát utálja, van egy Tyupi-párnája, amitől nem válna meg semmiért. Beleférünk mi ezekkel az óvodai rendbe? Minden kisgyereknek van saját kedvenckéje, saját szokás- és ételrepertoárja. Régóta tudjuk, hogy hagyni kell az étel-kívánságokat, az elutasításokat, mert a babák, kisgyerekek zöme ösztönösen választ neki való táplálékot. Ha fejlődése zavartalan, ez a képessége megmarad.

Egyetlen gyermekem van, legnagyobb igyekezetünk ellenére sem tudjuk szimulálni a testvér-helyzetet. Jót teszünk neki, ha társasága lesz. Ez kettős érzés: a féltés, félelem, és a belátott szükségszerűség között őrlődve mentünk be először az óvoda kapuján.

Amit meg szeretnék osztani olvasóimmal a tapasztalataimból és tanulmányaimból: két éves kor után legyünk bátrak, és alapos körültekintés után, fokozatos beszoktatással, engedjük közösségbe gyermekünket.

Ha mégis korábban szükséges, akkor a délutánok, hétvégék legyenek intenzívebbek, a házimunka rovására is. Ismerjük meg a pedagógusokat, alaposan ismertessük meg magunkat, gyermekünket.

Az első időben maradjunk vele az bölcsiben-oviban, majd fokozatosan hagyjuk magára, igénye szerint. Keservesen síró kisgyereket soha ne hagyjunk ott, egy napon minden édesanya, édesapa ösztönösen tudni fogja, hogy mikor teheti meg. Ha van kedvence, babája-rongyocskája, lehessen mindig vele. Ezt vegyük a legkomolyabban, mert ez az anya-otthon pótlék igen fontos, vigasztaló társ az intézményi életben. Ne hagyják erről magukat lebeszélni. Tartsd mindig ígéretedet, mikor mész érte, ne maradjon utolsóként a bölcsiben-oviban.

Az addig esetleg sosem beteg kisgyerek megbetegedhet, ami velejárója ennek az időszaknak, de figyeljünk oda, hogy nincs-e lelki háttere panaszainak. Lehet, hogy nem szeret valamiért oviba menni, de elmondani csak testi tüneteivel, fej-hasfájással tudja. Az okokat mindig próbáld megkeresni.

Legyél rendszeres, valódi kapcsolatban a gondozókkal, nagyon fontos dolgoknak tanúi ők.

Horváth Annamária
hivatásos gyermekvigasztaló